Kilencedik nap 2007.08.11.
Mit ad Isten? Elaludtunk!!! Vártunk négy napot, kiálltunk minden próbát és ELALUDTUNK!!! :) 2:20-kor ébredtünk. Illetve csak én, mert a társam alig tudott valamit pihenni, állandóan felébredt. Na gyors öltözködés, gyors evés, közben már hallottuk, ahogy a csoportok indulnak felfelé. Húúúú, gyorsan!!! :) Végül majdnem utolóként indultunk neki a nagy útnak. Úgy néztünk ki, mint akik értenek hozzá! Beülö, jégcsákány, hágóvas, kötél, túrabot, egynapi élelem és fél liter víz. Mármint kettőnknek összesen fél liter. Szárított eper, zászló és fényképezőgép, no meg film a gépembe, merthogy az még analóg. A nagy sietségben végül sikerült mindent magunkhoz venni, így nem maradt le semmi. Hurrá!
Gyönyörű időnk volt, csillagos ég. Erős szél fújt, még ma is ki van száradva a szám (08.17 van ma). Folytogattak a könnyek felfelé menet. Igen! Ez a mi napunk! Végre! A fejlámpás túristák hosszú sora ott kanyargott előttünk a "domboldalon". Az úton szinte végig látni Chamonix-t az Alpok fővárosát. Még a csúcsról is látni. Ám semmilyen más várost nem. Szerencsére! Odafelé nem sokat láttunk a tájból, hisz sötét volt. Az indulás 3:20 körülire sikeredett. Igazából nem volt probléma, mert mindenki később indult a "szokásosnál". Állítólag előbb szoktak menni. Mi mindenképp előre akartuk engedni a fizetett túravezetős partikat. Ennek több oka van. Egyrészt, mert ők ismerik a terepet, másrészt az előző napi friss havat inkább tapossák ők! :)
A terv remekül működött mi kényelmes terepen tudtunk menni. 5:30 körül bukkant ki a napocska. Jó volt érezni a melegét. Illetve jó lett volna, de akkora szél volt, hogy nem éreztük. Viszont menetközben nem fáztunk. Az is igaz, hogy két nadrág, térd zokni, alatt vékony zokni, polár, kapát, sapka, kapucni... asszem ennyi, ja meg a hátizsák volt rajtunk. És a terep gyakorlatilag leginkább felfelé vitt. Így nem fáztunk. És persze kesztyű! Két ujjas! Szóval azért hideg volt. De nem érdekelt már minket semmi se; mentünk! A Vallot ház közelében elmentünk egy-két gleccser szakadék mellett. Már messziről nézve is félelmetes egy ilyen, de közelről méginkább. A gleccser szakadék, gyakorlatilag egy lyuk a hóban, a fagyott hóban, amiről ne tudni milyen mély, viszont az biztos, hogy erősen szűkül. Ezek lehetnek több tíz méter mélyek, de lehetnek pár méteresek is. A helyük nem állandó. A gleccser állandóan mozog.
Felértünk a Vallott házhoz, némi pihenő. Társam már rosszul érezte magát az oxigén csökkenés miatt. Én jól voltam. Együnk! Nos a leves, amit tegnap lefőztünk termoszban az rendesen kihűlt, állt a zsír rajta. Na ezt nem esszük meg. Eszünk hideg kaját, felvágott és sajt. Jól esett az is, meg egy kis műzli. Ivás és megyünk tovább. Ez a ház a félút. Innen még erősen kell felfelé kapaszkodni. Megyünk tovább. Gyakorlatilag tyúklépésben haladunk. társam ment elől, ő diktálta a tempót. Nagyon lassan, de haladtunk. Kemény menet volt, főleg a társnak, hisz végig kavargott a gyomra. Én legalább jól éreztem magam. A táj gyönyörű!
Elkezdtek visszafelé szállingózni az emberek, mosolyogva jöttek szembe. Igen, ők már megcsinálták. És most jövünk mi! Sikerülni fog! Egy gerincrész előtt egy nagyobb helyen félreálltunk, éhes voltam. Jöttek szembe az emberek. Többek közt magyar barátaink is. Tőlük tudjuk, hugy reggel az első két vezetett csoport visszafordult és nem csinálta meg, mert a hó nagyon nagy volt! Valami őrült viszont dacolt a tereppel és tovább ment, így letaposták mire mi odaértünk. Azért látszott, hogy elég friss a nyom, de tulajdonképpen szerencsénk volt, hogy mi a végén "kullogtunk". Mindenerőnket bevetve nekiindultunk az utolsó szakasznak! Végig fel a gerincen! És no lám, egyszercsak álló embereket látunk magunk előtt, mosolyognak. Ezekenk meg mi baja van? És ott vége volt az útnak! Addig csak a lépésre koncentráltam, és csak most néztem fel... mint az Istenek a fejükre estekben: itt a világ vége!
Nem bírtuk tovább, ledobtuk a cuccot és halkan sírdogáltunk, egymásra borulva. Még most is folytogatnak a könnyek, ha visszagondolok. Gyönyörű, megható és felemelő. Annál is inkább, mert mi kiálltuk az időjárást. Öt éve készülök, hogy ide feljussak és sikerült! Ha van álmod, az minden nehézséget megér!! Ne hagyd elúszni! Fotózkodás, örömködés, nézelődés, szárított eper evés! Igazából nem lehet leírni mit jelent ez, és mit éreztem. Hirtelen megváltozott a világ. Ott egy kicsit más volt minden és mindenki. Az is lehet, hogy csak én változtam meg...
10 órára értünk fel, kb fél óra után elindultunk lefelé. Ugyanarra amerre jöttünk. Kötelet hamar levettük. Sokszor megálltunk fotózni, néztük a tájat. Délre visszaértünk a Vallot házhoz. A vizünk elfogyott... Sok vizet vigyetek! Rossz volt szomjasan bandukolni! A háznál kis pihenő, vetkőzés és indulás tovább. Igen, ekkorra már nagyon meleg volt. Fent a csúcson is már meleg volt szerencsére. A szél majdnem teljesen leállt és a nap csak úgy tűzött. Többen napoztak a háznál. Szuper volt! Irány lefelé. Nem tudom mikor értünk vissza a Gouter házhoz, de igazából nem is lényeges. Lementem vízért. Két liter vizet ittunk meg ketten néhány óra leforgása alatt. Hát igen, szomjasak voltunk.
Az eredeti terv úgy hangzott, hogy összecsomagolunk és lemegyünk a Tete Rousses házhoz, de a pakolás annyira lassan ment, hogy úgy döntöttünk nincs értelme neki indulni. A sziklákon ilyen fáradtan biztosan csak szenvednénk, esetleg le is pottyanunk. Nincs értelme kockáztatni. Szerencsére rendőrök nem voltak, így maradhattunk még egy éjszakát, amit nem szabadott volna, mint azt már írtam. Amíg pakoltunk a frissen érkezők szolídan, de ugrásra készen várták a távozásunkat, hátha nekik nem kell sátorhelyet ásniuk. Mire mindent bepakoltunk eldöntöttük, hogy maradunk. :) Megismertünk egy magyar férfit, olyan 50 körüli, aki szintén hazánkból indult, Gyuláról. Mármint biciklivel! Igen! Gyuláról lebiciklizett Les Houches-be, onnan felment a Mont Blancra, majd gondolom haza ment. Illetve nagy valószínűséggel még úton van. És még én nem vagyok normális... repülővel mentem Genfig! :)
Hát túl vagyunk rajta, jöhet az alvás... de ne menjetek sehova, még nincs vége!
